7. Fejezet

 December elseje is ugyanolyan forró napnak ígérkezett mint az eddigiek. A nap ontotta felénk kegyetlen melegét, pedig mit meg nem adtam volna ha végre hideg szél fújja az arcom.

Kivonszoltam a  ládámat a kastély elé majd fújtam egyet és rácsüccsentem a tetejére. Elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem, de nem fogtam fel egyetlen szót sem. Folyamatosan az ismeretlen nő kilétén gondolkoztam és fogalmam sem volt mi tévő legyek ezután. A Roxfort falain kívül nemigen tudok meg semmit. Letettem a könyvemet, felálltam és a ládámat egy morcos házi manó egy kocsira tette. Szememmel Scorpiust kerestem, de hiába.

 A Beauxbatons küldöttsége hatalmas, halványkék lovashintóval érkezett. Soha életemben nem láttam hasonló szépségű járművet. A hintóból egy kék selyemtaláros sötétvörös hajú lány szállt ki legelőször sárgás pergamentekercset szorongatva a kezében. Kirázta a tekercset majd pisze orrocskáját a levegőbe lendítve olvasni kezdte a tartalmát.

- Kedves versenyzőink, Roxfort Bajnokai! Iskolánkat érte az a megtiszteltetés, hogy e neves tanulmányi verseny Náluk kerüljön megrendezésre. Bizonyára mindannyian nagyon várjátok már a feladatok izgalmát, a kihívások szépségét és a győzelem örömét. Iskolánk szeretettel várja tehát az alábbi diákokat, Bajnokokat! Szívélyes üdvözlettel Olympe Maxime igazgató

A lány egyesével olvasni kezdte a neveket. Minden egyes név után hangos ovációba kezdtek a többiek, majd a diák beszállt a hintóba. Én csak néztem magam elé és észre sem vettem mikor az én nevem következett. Az ováció abbamaradt én pedig ugyan ott álltam. Gondolataim teljesen máshol jártak és minden idegszálam a rejtélyes tanterem körül forgott. Aztán valaki megfogta a vállam és a hintó felé lökött. Hirtelen nem tudtam hol vagyok, de aztán a felismerés visszarángatott a valóságba.
A hintó kívülről nem tűnt olyan nagynak mint amilyen valójában volt. Hihetetlen, hogy még meg tudok bármin is lepődni.
Mikor beszálltam a hintóba egyből egy ablak melletti ülést foglaltam el, és szememmel Scorpiust kerestem. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy Scorpius nevét még nem olvasták fel. Úgyhogy volt időm kicsit körülnézni. A hintóban minden selyem és sifon volt és halványkék. Úgy éreztem magam, mintha egy pihe-puha konzervdoboz belsejében ülnék. Minden ülés fölött hatalmas, sötétkék szalag lógott, közepükbe a Beauxbatons címere volt hímezve. A hintó "mennyezetén" egy csillár lógott s a csillár karjaiban egy-egy kövér gyertya csücsült. Fekete gyöngyszemek keretezték az üléseket és ennyi csipkét talán még sohasem láttam, amennyi az ablakon függött. Maga nemében szép volt, de nekem talán kicsit giccses. Mire befejeztem a nézelődést, Scorpius is megérkezett. Mikor meglátta a hintót belülről elsápadt, majd elkomorult arccal huppant le mellém.
- Ennyi kéket még sosem láttam! -mondta komoran, majd megvakargatta a homlokát- Akkor most hogyan tovább?
Ez volt az, amit én is nagyon szerettem volna tudni. Nem hittem benne, hogy a beauxbatons-i kiruccanás jó hatással lesz a nyomozásunkra. Így hát válasz helyett csak egy nagyot sóhajtottam. Mi mást mondhattam volna?
- Ez minden amit hozzá tudsz tenni Angel?
- Egyenlőre ennyit...Izgulsz?- tereltem el a témát, mivel már így is nagyobb részét birtokolta az elmémnek ez az egész, mint a verseny.
- Nincs ellenfelem! -mondta gonosz vigyorral a képén.- Úgy is én nyerem meg az egészet!
Ezután csak annyit láttam, hogy Scorpius feje hátrabicsaklik, majd egy taláros fiú körvonalait is felfedezni véltem, Ifjabb James Potter személyében. Scorpius orra vérzett, James pedig diadalittasan fújdogálta az öklét.
- Ugyanolyan féreg vagy te is mint az apád volt, meg a nagyapád! Öntelt, egoista gyáva féreg!
Scorpius összeszedte magát, majd egyből pálcát rántott, melyet egyenesen James arcának szegezett. Vérmocskos arcán végtelen düh látszott, de mégis nyugodtan csengett a hangja.
- Ismételd meg, ha mered! Ismételd csak meg!- a pálcája sem remegett meg egy pillanatra sem. A két fiú úgy állt egymással szembe, hogy szinte meg sem mozdultak.- Attól, hogy apád híres, te még nem leszel az!
- Az Isten szerelmére, mi folyik itt?-ugrott közéjük McGalagony professzor.-Mr. Malfoy, azonnal tegye el azt a pálcát! Ennek egyáltalán nincs helye itt! Húsz pont a Griffendéltől. Fejenként! Maga meg mit tátja a száját Miss Dumbledore?
Valószínűleg nagyon megbámultam az incidenst, ezért gyorsan el is kaptam róluk a tekintetemet. Scorpius eltette a pálcáját, majd duzzogva visszaült mellém.
- Jól vagy?- kérdeztem, miközben a kezére tettem az enyémet. De úgy elkapta a kezét, mintha parazsat raktam volna rá.
- Semmi bajom...-morogta és tenyerét az orrára szorította.- Ez a beképzelt Potter gyerek... de egyszer még a helyére teszem...
- Nyugodj már meg!- mondtam, miközben pálcámat a vérző orrára irányítottam- Hippokrax!
Kicsit megtapogatta az orrát, majd hümmögött valamit a köszönetről, meg arról hogy a Potter gyerek majd jól megkapja aztán nem is szólalt meg egészen az út végéig. Mondanom sem kell, volt ennél szerencsésebb utazásom is!

Mikor kiszálltam a hintóból, megcsapott a hideg téli szél. Az égből hópelyhek szállingóztak, s amerre a szem ellátott fehér volt minden. Azonban amennyire jól esett a hideg és a tél látványa, annyira kezdtem el fázni is. Őszintén szólva elfelejtettem milyen fázni. Nálunk ugyanis nyár óta nincs harminckét foknál hűvösebb. Nem is teketóriáztam sokat, megfogtam a kézitáskám és elindultam a többiek után a Beauxbatons Mágusakadémia bejárata felé.
A Beauxbatons épülete teljesen más, volt, mint a Roxfort. Fehér villa volt kissebb-nagyobb tornyokkal és az ablakai és ablakkeretei is kékek voltak, s mindegyik ablak mögött sejtelmes gyertyafény lobogott. Mikor beléptünk a kastélyba, leesett az állam. Ilyen gyönyörű épületet sohasem láttam még. Kristályok, gyöngyök, selymek vettek körül és szinte földöntúli hangulat lengett körül bennünket. Bevezettek minket a nagyterembe, ahol kis négyszemélyes asztalkák körül ültek a diákok. Mikor elfoglaltuk a helyünket, Madam Maxime beszélni kezdett. Hosszan, hol franciául hol pedig rettenetes akcentussal. Már azt hittem soha sem lesz vége a mondókájának, mikor hirtelen összecsapta a kezét és engedélyezte az estebédet.

Fáradtan, mint egy farönk borultam az ágyra és alighanem úgy ahogy voltam el is aludtam.