A klubhelyiségbe érve volt egy kis időm, s így megnézhettem jobban a Nookytól kapott ruhát. Gyönyörű világoskék ruha volt, apró gyöngyökkel és kristályokkal. Még életemben nem láttam ilyen szép ruhát. Éppen hogy csak visszaraktam a ládámba, valaki megfogta a vállam. Egy pillanat alatt lepergett előttem az életem, mivel azt hittem Lea akar végérvényesen leszámolni velem. A kéz ami a vállamon pihent azonban nem volt erőszakos. Egy ráncos kéz volt, amely hosszú, csontos ujjakban végződött. Lumpsluck professzor keze volt az. A professzor igencsak kedves volt velem, s mintha jóval kivételezőbb is, ami miatt ugyancsak célpont lettem a többi Mardekáros szemében. Mikor megfordultam, a professzor rám mosolygott.
- Angel, már mindenütt kerestelek! Ki gondolta volna, hogy pont itt talállak meg!
- Professzor úr! Minek köszönhetem, hogy megkeresett?- kérdeztem, de már lelkem mélyén tudtam a választ. Megint rá akar venni valamire. Az öreg professzor sokszor kérte a segítségemet, ha valamit "kölcsönözni" akart az iskolai gyógynövényekből. Azonban most csalódnom kellett. Legalább is azt hittem.
- Tudod Angel miért téged választottalak a versenyre?
- Feltehetőleg Albus dédpapa miatt. Hiszen ő volt minden idők legnagyobb...
- A fenéket azért!- szakított félbe elég mogorván. Kicsit meg is lepődtem, hiszen a tanár úr soha nem ripakodott rám. -Azért téged választottalak, mert kivételes ügyességű boszorkány vagy! A negyedik évfolyamban pedig amúgy is gyenge a felhozatal!
- Köszönöm tanár úr?- kérdeztem, mert nem tudtam mire akar kilyukadni.
- Ne köszönd, ez az igazság! Hogy köztünk legyen szólva, ez a Potter gyerek sem olyan tehetséges, mint azt elvárná tőle az ember. James még úgy ahogy konyít valamit a varázslatokhoz, de Albus...
- Professzor úr! Maga szerint miért a Mardekárba osztott be a süveg? Elvégre minden felmenőm Griffendéles volt!- kanyarodtam el a témától, mivel a Potter családból kezdett nagyon tele lenni az a bizonyos hócipő...
- Hát Angel, őszinte leszek hozzád. A süveg figyelembe veszi, hogy mit kívánsz. Ha nem is mondtad ki, szíved mélyén más akartál lenni. Kitörni Albus Dumbledore árnyékából. Ha engem kérdezel, igenis ide való vagy!
Nem tudtam mit válaszoljak neki, ezért csak mosolyogtam. Pedig a bölcs professzor tévedett. Soha nem akartam a Mardekárba kerülni.
- Angel kérhetek egy szívességet?- kérdezte. Én pedig tudtam, hogy az elejétől fogva erre ment ki a játék. Szívességet kérni.
- Természetesen professzor úr! Miről volna szó?
- Már évtizedek óta vágyódom utána, de még soha sem volt lehetőségem hozzájutni. Egy izé... elég nehéz főzethez kellene... csak egy pár szálra a francia vélák hajából.
- De mégis hogy gondolja professzor? Még nem biztos, hogy én jutottam tovább a versenyen.
- Tehát csak pár szálra lenne szükségem! Tudod, hogy nem marad el a jutalmad sem!
Ezzel fogta magát és elment. Még párszor megemlítette, hogy pár szál véla haj, majd eltűnt a szemem elől. Én pedig biztos voltam benne, hogy az öreg professzor idő előtt kotyogta el a verseny eredményét. Legalább is az engem érintő részét.
Scorpius a nagyterem előtt várt. Arca vonásai eltértek a megszokottól. A Malfoyi gőg helyett most idegességet láttam rajta. Idegességet és félelmet. Mikor rákérdeztem, csak megvonta a vállát, majd megpróbálta elterelni a témát. De nem hagytam annyiban a dogot. Faggatni kezdtem.
- Áruld már el, mi bajod van!
- Hidd már el, hogy semmi! Amúgy is jobb lenne a nyomozással foglalkozni! Nem sokára indulunk a Beauxbatonsba!
- Honnan vagy ennyire biztos magadban?
Nem válaszolt, helyette inkább megragadta a kezem s húzni kezdett maga után. Néhány kanyar után megálltunk egy hatalmas tábla előtt. A táblán sárga pergamenlapok voltak kusza összevisszaságban. Néhány lap, ha megunta a várakozást arrébb libbent, s egy másik kúszott a helyére. A tábla közepén lévő pergamen azonban mozdulatlan maradt. Piros tintával írtak rá, méghozzá a továbbjutottak neveit. A nyolc név között az első volt az enyém, a negyedik Scorpiusé. Nem hittem a szememnek, s közelebb is kellett mennem, hogy megnézzem jól látom e. Tényleg az enyém volt, méghozzá az évfolyam legjobb dolgozata.
- Ez lehetetlen!-szaladt ki a számon.- Teljesen lehetetlen!
- Mégsem az, hiszen ott van a neved! Feketén fehéren, vagyis pirosan!
- Scorpius! Nem lehetett hibátlan a dolgozatom! Két kérdéshez biztos rosszat írtam! Ráadásul az egyik bájital nevét is hibásan írtam le. Nekem nem tetszik itt valami.
Scorpius rám nézett. Már halványodtak az idegesség jelei. Elengedett valamit, amit ha akartam, mosolynak is vehettem, majd megveregette a vállam és elindult a könyvtár felé.
- Mi az? Te nem jössz?-kérdezte hátra pillantva, de egy pillanatra sem állt meg. - Én ha neked lennék elindulnék, mielőtt Lea Monstro rám talál.
Még álltam ott a fejemet csóválva néhány másodpercig, aztán úgy futottam utána, mintha csak egy sárkány közeledett volna. Ha sárkány nem is, de Lea éppen akkor kanyarodott be a folyosóra.
Aznap sem jutottunk semmire a nyomozással, így korán elmentem aludni. Egyrészt, mert olyan nehezek voltak a szemhéjaim mintha ólomból öntötték volna, másrészt mert Lea előtt akartam beérni a hálókörletbe. Hiába feküdtem le korán, mégsem tudtam elaludni. Mikor nagy nehezen mégis sikerült, ismét az ismeretlen nővel álmodtam. Ezúttal azonban nem egy erdőben voltunk, hanem a kastély egyik termében. Egy olyan teremben, amit ezelőtt még nem is láttam. A falakon gerinc-gyertyák égtek melyek közül időről időre kialudt egy. Hatalmas pókhálók függtek mindenhol és néhány sarokba dobált szék jelezte, hogy egykor tanítás is zajlott itt. A terem elejében hatalmas thesztrál csontváz porosodott s alatta kuporgott az ismeretlen nő. Kezében egy koszos, sötét anyagdarabot tartott s ismét ismeretlen nyelven beszélt. Közvetlenül mögötte három fekete ruhás alak állt s mindegyik kezében volt valami. Sem az arcukat nem láttam sem pedig a dolgokat amiket fogtak. Hirtelen hűvös fuvallat érkezett, ami megremegtette a gyertyák lángját. A nő ekkor felemelte a fejét, s rám vetette szúrós tekintetét. Felállt a csontváz alól és mintha csak természetes lett volna felém lebegett. Lábai nem érték a padlót, de nem tűnt kísértetnek. Hús-vér ember volt, aki jobb kezét előrenyújtva lebegett felém. Mikor elért, megszorította a nyakam s ennyit mondott: "Hamarosan az enyém leszel Angel Dumledore!" Majd krákogva, szinte hisztérikusan nevetett fel. Arra riadtam fel, hogy alig kapok levegőt. Szerencsére csak álmodtam... vagy mégsem?
Úgy döntöttem valakinek el kell mesélnem az álmaimat. Ezt is és az előzőt is. Olyasvalakinek, aki nem néz bolondnak és aki segít megfejteni miről lehet szó. Arra az elhatározásra jutottam, hogy Firenze tanár úrnál senki sem tud jobban segíteni. Így hát elindultam hajnali fél háromkor a tanár úr házához.
Firenze tanár úr úgy nézett rám, mint egy szemtelen kopogószellemre aki nem tud parancsolni kopogtató szenvedélyének. Sárga szemei úgy csillogtak a lámpás fényénél mint a csillagok. Bő öt percet nézhettük egymást, mire beengedett. Karjait összefonta s mellkasán nyugtatta őket. Rábökött egy furcsa karosszékre, amit én annak vettem, hogy foglaljak helyet. Belesüppedtem a szőnyegdarabkákkal bélelt székbe mire a tanár úr dühösen felhorkantott.
- Ugye nem azt akarod mondani Angel Dumledore, hogy azért vertél fel hajnali háromkor, hogy a székemben ülve nézzük egymást.
Valóban nem azért jöttem, bár kíváncsi lettem volna rá, hogyan is ül egy kentaur a karosszékben. Mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy viccelődjek elkezdtem a mondanivalómat. Mindkét álmomról részletesen beszámoltam neki s mikor a végére értem tettem fel a nagy kérdést.
- Maga szerint mit jelenthet mindez?
A kentaur tanár azonban nem válaszolt. Szemeit az ablakra meresztette, mintha onnan akarná kiolvasni a választ. Pár pillanatig meg is voltam győződve arról, hogy nyitott szemmel alszik. Aztán hirtelen levette a szemét az ablakról s rám nézett. Volt valami a tekintetében ami nem tetszett.
- Nem tudom biztosan. Egyet tudok Angel, az álmaid egyáltalán nem szokványosak. Elég nyugtalanítóak, hogy pontosabb legyek. Van még valaki, akinek elmesélted az álmaidat?
- Az égvilágon senkinek!-füllentettem, hiszen az előzőt elmeséltem Scorpiusnak is. Nem tudtam, hogy fontos lehet az, hogy egy diáktársammal megosztottam a rémálmomat.
- Át kell gondolnom a hallottakat, s ha rájövök valamire értesítelek!
- Pár nap múlva elutazom. Továbbjutottam a versenyen.
-Akkor baglyot küldök! Most pedig menj vissza a hálókörletbe, de lehetőleg maradj észrevétlen!-mondta és kitessékelt a házból. Nekem azonban eszem ágában sem volt visszafeküdni. Egészen reggelig kerestem azt a titokzatos termet. Persze nem találtam semmit.
Scorpius a nagyterem előtt várt. Arca vonásai eltértek a megszokottól. A Malfoyi gőg helyett most idegességet láttam rajta. Idegességet és félelmet. Mikor rákérdeztem, csak megvonta a vállát, majd megpróbálta elterelni a témát. De nem hagytam annyiban a dogot. Faggatni kezdtem.
- Áruld már el, mi bajod van!
- Hidd már el, hogy semmi! Amúgy is jobb lenne a nyomozással foglalkozni! Nem sokára indulunk a Beauxbatonsba!
- Honnan vagy ennyire biztos magadban?
Nem válaszolt, helyette inkább megragadta a kezem s húzni kezdett maga után. Néhány kanyar után megálltunk egy hatalmas tábla előtt. A táblán sárga pergamenlapok voltak kusza összevisszaságban. Néhány lap, ha megunta a várakozást arrébb libbent, s egy másik kúszott a helyére. A tábla közepén lévő pergamen azonban mozdulatlan maradt. Piros tintával írtak rá, méghozzá a továbbjutottak neveit. A nyolc név között az első volt az enyém, a negyedik Scorpiusé. Nem hittem a szememnek, s közelebb is kellett mennem, hogy megnézzem jól látom e. Tényleg az enyém volt, méghozzá az évfolyam legjobb dolgozata.
- Ez lehetetlen!-szaladt ki a számon.- Teljesen lehetetlen!
- Mégsem az, hiszen ott van a neved! Feketén fehéren, vagyis pirosan!
- Scorpius! Nem lehetett hibátlan a dolgozatom! Két kérdéshez biztos rosszat írtam! Ráadásul az egyik bájital nevét is hibásan írtam le. Nekem nem tetszik itt valami.
Scorpius rám nézett. Már halványodtak az idegesség jelei. Elengedett valamit, amit ha akartam, mosolynak is vehettem, majd megveregette a vállam és elindult a könyvtár felé.
- Mi az? Te nem jössz?-kérdezte hátra pillantva, de egy pillanatra sem állt meg. - Én ha neked lennék elindulnék, mielőtt Lea Monstro rám talál.
Még álltam ott a fejemet csóválva néhány másodpercig, aztán úgy futottam utána, mintha csak egy sárkány közeledett volna. Ha sárkány nem is, de Lea éppen akkor kanyarodott be a folyosóra.
Aznap sem jutottunk semmire a nyomozással, így korán elmentem aludni. Egyrészt, mert olyan nehezek voltak a szemhéjaim mintha ólomból öntötték volna, másrészt mert Lea előtt akartam beérni a hálókörletbe. Hiába feküdtem le korán, mégsem tudtam elaludni. Mikor nagy nehezen mégis sikerült, ismét az ismeretlen nővel álmodtam. Ezúttal azonban nem egy erdőben voltunk, hanem a kastély egyik termében. Egy olyan teremben, amit ezelőtt még nem is láttam. A falakon gerinc-gyertyák égtek melyek közül időről időre kialudt egy. Hatalmas pókhálók függtek mindenhol és néhány sarokba dobált szék jelezte, hogy egykor tanítás is zajlott itt. A terem elejében hatalmas thesztrál csontváz porosodott s alatta kuporgott az ismeretlen nő. Kezében egy koszos, sötét anyagdarabot tartott s ismét ismeretlen nyelven beszélt. Közvetlenül mögötte három fekete ruhás alak állt s mindegyik kezében volt valami. Sem az arcukat nem láttam sem pedig a dolgokat amiket fogtak. Hirtelen hűvös fuvallat érkezett, ami megremegtette a gyertyák lángját. A nő ekkor felemelte a fejét, s rám vetette szúrós tekintetét. Felállt a csontváz alól és mintha csak természetes lett volna felém lebegett. Lábai nem érték a padlót, de nem tűnt kísértetnek. Hús-vér ember volt, aki jobb kezét előrenyújtva lebegett felém. Mikor elért, megszorította a nyakam s ennyit mondott: "Hamarosan az enyém leszel Angel Dumledore!" Majd krákogva, szinte hisztérikusan nevetett fel. Arra riadtam fel, hogy alig kapok levegőt. Szerencsére csak álmodtam... vagy mégsem?
Úgy döntöttem valakinek el kell mesélnem az álmaimat. Ezt is és az előzőt is. Olyasvalakinek, aki nem néz bolondnak és aki segít megfejteni miről lehet szó. Arra az elhatározásra jutottam, hogy Firenze tanár úrnál senki sem tud jobban segíteni. Így hát elindultam hajnali fél háromkor a tanár úr házához.
Firenze tanár úr úgy nézett rám, mint egy szemtelen kopogószellemre aki nem tud parancsolni kopogtató szenvedélyének. Sárga szemei úgy csillogtak a lámpás fényénél mint a csillagok. Bő öt percet nézhettük egymást, mire beengedett. Karjait összefonta s mellkasán nyugtatta őket. Rábökött egy furcsa karosszékre, amit én annak vettem, hogy foglaljak helyet. Belesüppedtem a szőnyegdarabkákkal bélelt székbe mire a tanár úr dühösen felhorkantott.
- Ugye nem azt akarod mondani Angel Dumledore, hogy azért vertél fel hajnali háromkor, hogy a székemben ülve nézzük egymást.
Valóban nem azért jöttem, bár kíváncsi lettem volna rá, hogyan is ül egy kentaur a karosszékben. Mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy viccelődjek elkezdtem a mondanivalómat. Mindkét álmomról részletesen beszámoltam neki s mikor a végére értem tettem fel a nagy kérdést.
- Maga szerint mit jelenthet mindez?
A kentaur tanár azonban nem válaszolt. Szemeit az ablakra meresztette, mintha onnan akarná kiolvasni a választ. Pár pillanatig meg is voltam győződve arról, hogy nyitott szemmel alszik. Aztán hirtelen levette a szemét az ablakról s rám nézett. Volt valami a tekintetében ami nem tetszett.
- Nem tudom biztosan. Egyet tudok Angel, az álmaid egyáltalán nem szokványosak. Elég nyugtalanítóak, hogy pontosabb legyek. Van még valaki, akinek elmesélted az álmaidat?
- Az égvilágon senkinek!-füllentettem, hiszen az előzőt elmeséltem Scorpiusnak is. Nem tudtam, hogy fontos lehet az, hogy egy diáktársammal megosztottam a rémálmomat.
- Át kell gondolnom a hallottakat, s ha rájövök valamire értesítelek!
- Pár nap múlva elutazom. Továbbjutottam a versenyen.
-Akkor baglyot küldök! Most pedig menj vissza a hálókörletbe, de lehetőleg maradj észrevétlen!-mondta és kitessékelt a házból. Nekem azonban eszem ágában sem volt visszafeküdni. Egészen reggelig kerestem azt a titokzatos termet. Persze nem találtam semmit.
Végreee! Azt hittem megzeberedek!!!! :)
VálaszTörlésÉs ha tudnád azt amit én tudok! :P
Törlés