7. Fejezet

 December elseje is ugyanolyan forró napnak ígérkezett mint az eddigiek. A nap ontotta felénk kegyetlen melegét, pedig mit meg nem adtam volna ha végre hideg szél fújja az arcom.

Kivonszoltam a  ládámat a kastély elé majd fújtam egyet és rácsüccsentem a tetejére. Elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem, de nem fogtam fel egyetlen szót sem. Folyamatosan az ismeretlen nő kilétén gondolkoztam és fogalmam sem volt mi tévő legyek ezután. A Roxfort falain kívül nemigen tudok meg semmit. Letettem a könyvemet, felálltam és a ládámat egy morcos házi manó egy kocsira tette. Szememmel Scorpiust kerestem, de hiába.

 A Beauxbatons küldöttsége hatalmas, halványkék lovashintóval érkezett. Soha életemben nem láttam hasonló szépségű járművet. A hintóból egy kék selyemtaláros sötétvörös hajú lány szállt ki legelőször sárgás pergamentekercset szorongatva a kezében. Kirázta a tekercset majd pisze orrocskáját a levegőbe lendítve olvasni kezdte a tartalmát.

- Kedves versenyzőink, Roxfort Bajnokai! Iskolánkat érte az a megtiszteltetés, hogy e neves tanulmányi verseny Náluk kerüljön megrendezésre. Bizonyára mindannyian nagyon várjátok már a feladatok izgalmát, a kihívások szépségét és a győzelem örömét. Iskolánk szeretettel várja tehát az alábbi diákokat, Bajnokokat! Szívélyes üdvözlettel Olympe Maxime igazgató

A lány egyesével olvasni kezdte a neveket. Minden egyes név után hangos ovációba kezdtek a többiek, majd a diák beszállt a hintóba. Én csak néztem magam elé és észre sem vettem mikor az én nevem következett. Az ováció abbamaradt én pedig ugyan ott álltam. Gondolataim teljesen máshol jártak és minden idegszálam a rejtélyes tanterem körül forgott. Aztán valaki megfogta a vállam és a hintó felé lökött. Hirtelen nem tudtam hol vagyok, de aztán a felismerés visszarángatott a valóságba.
A hintó kívülről nem tűnt olyan nagynak mint amilyen valójában volt. Hihetetlen, hogy még meg tudok bármin is lepődni.
Mikor beszálltam a hintóba egyből egy ablak melletti ülést foglaltam el, és szememmel Scorpiust kerestem. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy Scorpius nevét még nem olvasták fel. Úgyhogy volt időm kicsit körülnézni. A hintóban minden selyem és sifon volt és halványkék. Úgy éreztem magam, mintha egy pihe-puha konzervdoboz belsejében ülnék. Minden ülés fölött hatalmas, sötétkék szalag lógott, közepükbe a Beauxbatons címere volt hímezve. A hintó "mennyezetén" egy csillár lógott s a csillár karjaiban egy-egy kövér gyertya csücsült. Fekete gyöngyszemek keretezték az üléseket és ennyi csipkét talán még sohasem láttam, amennyi az ablakon függött. Maga nemében szép volt, de nekem talán kicsit giccses. Mire befejeztem a nézelődést, Scorpius is megérkezett. Mikor meglátta a hintót belülről elsápadt, majd elkomorult arccal huppant le mellém.
- Ennyi kéket még sosem láttam! -mondta komoran, majd megvakargatta a homlokát- Akkor most hogyan tovább?
Ez volt az, amit én is nagyon szerettem volna tudni. Nem hittem benne, hogy a beauxbatons-i kiruccanás jó hatással lesz a nyomozásunkra. Így hát válasz helyett csak egy nagyot sóhajtottam. Mi mást mondhattam volna?
- Ez minden amit hozzá tudsz tenni Angel?
- Egyenlőre ennyit...Izgulsz?- tereltem el a témát, mivel már így is nagyobb részét birtokolta az elmémnek ez az egész, mint a verseny.
- Nincs ellenfelem! -mondta gonosz vigyorral a képén.- Úgy is én nyerem meg az egészet!
Ezután csak annyit láttam, hogy Scorpius feje hátrabicsaklik, majd egy taláros fiú körvonalait is felfedezni véltem, Ifjabb James Potter személyében. Scorpius orra vérzett, James pedig diadalittasan fújdogálta az öklét.
- Ugyanolyan féreg vagy te is mint az apád volt, meg a nagyapád! Öntelt, egoista gyáva féreg!
Scorpius összeszedte magát, majd egyből pálcát rántott, melyet egyenesen James arcának szegezett. Vérmocskos arcán végtelen düh látszott, de mégis nyugodtan csengett a hangja.
- Ismételd meg, ha mered! Ismételd csak meg!- a pálcája sem remegett meg egy pillanatra sem. A két fiú úgy állt egymással szembe, hogy szinte meg sem mozdultak.- Attól, hogy apád híres, te még nem leszel az!
- Az Isten szerelmére, mi folyik itt?-ugrott közéjük McGalagony professzor.-Mr. Malfoy, azonnal tegye el azt a pálcát! Ennek egyáltalán nincs helye itt! Húsz pont a Griffendéltől. Fejenként! Maga meg mit tátja a száját Miss Dumbledore?
Valószínűleg nagyon megbámultam az incidenst, ezért gyorsan el is kaptam róluk a tekintetemet. Scorpius eltette a pálcáját, majd duzzogva visszaült mellém.
- Jól vagy?- kérdeztem, miközben a kezére tettem az enyémet. De úgy elkapta a kezét, mintha parazsat raktam volna rá.
- Semmi bajom...-morogta és tenyerét az orrára szorította.- Ez a beképzelt Potter gyerek... de egyszer még a helyére teszem...
- Nyugodj már meg!- mondtam, miközben pálcámat a vérző orrára irányítottam- Hippokrax!
Kicsit megtapogatta az orrát, majd hümmögött valamit a köszönetről, meg arról hogy a Potter gyerek majd jól megkapja aztán nem is szólalt meg egészen az út végéig. Mondanom sem kell, volt ennél szerencsésebb utazásom is!

Mikor kiszálltam a hintóból, megcsapott a hideg téli szél. Az égből hópelyhek szállingóztak, s amerre a szem ellátott fehér volt minden. Azonban amennyire jól esett a hideg és a tél látványa, annyira kezdtem el fázni is. Őszintén szólva elfelejtettem milyen fázni. Nálunk ugyanis nyár óta nincs harminckét foknál hűvösebb. Nem is teketóriáztam sokat, megfogtam a kézitáskám és elindultam a többiek után a Beauxbatons Mágusakadémia bejárata felé.
A Beauxbatons épülete teljesen más, volt, mint a Roxfort. Fehér villa volt kissebb-nagyobb tornyokkal és az ablakai és ablakkeretei is kékek voltak, s mindegyik ablak mögött sejtelmes gyertyafény lobogott. Mikor beléptünk a kastélyba, leesett az állam. Ilyen gyönyörű épületet sohasem láttam még. Kristályok, gyöngyök, selymek vettek körül és szinte földöntúli hangulat lengett körül bennünket. Bevezettek minket a nagyterembe, ahol kis négyszemélyes asztalkák körül ültek a diákok. Mikor elfoglaltuk a helyünket, Madam Maxime beszélni kezdett. Hosszan, hol franciául hol pedig rettenetes akcentussal. Már azt hittem soha sem lesz vége a mondókájának, mikor hirtelen összecsapta a kezét és engedélyezte az estebédet.

Fáradtan, mint egy farönk borultam az ágyra és alighanem úgy ahogy voltam el is aludtam. 

6. Fejezet

  Miután elengedtek a gyengélkedőről, minden erőmmel azon voltam hogy elkerüljem Lea Monstrót. Volt egy olyan érzésem, hogy a legközelebbi találkozást nem úszom meg ilyen könnyen. Még akkor sem, ha Lea egy ideig büntetőmunkán lesz. Úgyhogy a lehető legkörültekintőbben közlekedtem a kastélyban és azon kívül is.

  A klubhelyiségbe érve volt egy kis időm, s így megnézhettem jobban a Nookytól kapott ruhát. Gyönyörű világoskék ruha volt, apró gyöngyökkel és kristályokkal. Még életemben nem láttam ilyen szép ruhát. Éppen hogy csak visszaraktam a ládámba, valaki megfogta a vállam. Egy pillanat alatt lepergett előttem az életem, mivel azt hittem Lea akar végérvényesen leszámolni velem. A kéz ami a vállamon pihent azonban nem volt erőszakos. Egy ráncos kéz volt, amely hosszú, csontos ujjakban végződött. Lumpsluck professzor keze volt az. A professzor igencsak kedves volt velem, s mintha jóval kivételezőbb is, ami miatt ugyancsak célpont lettem a többi Mardekáros szemében. Mikor megfordultam, a professzor rám mosolygott.

- Angel, már mindenütt kerestelek! Ki gondolta volna, hogy pont itt talállak meg!

- Professzor úr! Minek köszönhetem, hogy megkeresett?- kérdeztem, de már lelkem mélyén tudtam a választ. Megint rá akar venni valamire. Az öreg professzor sokszor kérte a segítségemet, ha valamit "kölcsönözni" akart az iskolai gyógynövényekből. Azonban most csalódnom kellett. Legalább is azt hittem.

- Tudod Angel miért téged választottalak a versenyre?

- Feltehetőleg Albus dédpapa miatt. Hiszen ő volt minden idők legnagyobb...

- A fenéket azért!- szakított félbe elég mogorván. Kicsit meg is lepődtem, hiszen a tanár úr soha nem ripakodott rám. -Azért téged választottalak, mert kivételes ügyességű boszorkány vagy! A negyedik évfolyamban pedig amúgy is gyenge a felhozatal!

- Köszönöm tanár úr?- kérdeztem, mert nem tudtam mire akar kilyukadni. 

- Ne köszönd, ez az igazság! Hogy köztünk legyen szólva, ez a Potter gyerek sem olyan tehetséges, mint azt elvárná tőle az ember. James még úgy ahogy konyít valamit a varázslatokhoz, de Albus...

- Professzor úr! Maga szerint miért a Mardekárba osztott be a süveg? Elvégre minden felmenőm Griffendéles volt!- kanyarodtam el a témától, mivel a Potter családból kezdett nagyon tele lenni az a bizonyos hócipő...

- Hát Angel, őszinte leszek hozzád. A süveg figyelembe veszi, hogy mit kívánsz. Ha nem is mondtad ki, szíved mélyén más akartál lenni. Kitörni Albus Dumbledore árnyékából. Ha engem kérdezel, igenis ide való vagy! 

Nem tudtam mit válaszoljak neki, ezért csak mosolyogtam. Pedig a bölcs professzor tévedett. Soha nem akartam a Mardekárba kerülni.

- Angel kérhetek egy szívességet?- kérdezte. Én pedig tudtam, hogy az elejétől fogva erre ment ki a játék. Szívességet kérni.

- Természetesen professzor úr! Miről volna szó?

- Már évtizedek óta vágyódom utána, de még soha sem volt lehetőségem hozzájutni. Egy izé... elég nehéz főzethez kellene... csak egy pár szálra a francia vélák hajából.

- De mégis hogy gondolja professzor? Még nem biztos, hogy én jutottam tovább a versenyen.

- Tehát csak pár szálra lenne szükségem! Tudod, hogy nem marad el a jutalmad sem!

Ezzel fogta magát és elment. Még párszor megemlítette, hogy pár szál véla haj, majd eltűnt a szemem elől. Én pedig biztos voltam benne, hogy az öreg professzor idő előtt kotyogta el a verseny eredményét. Legalább is az engem érintő részét.

  Scorpius a nagyterem előtt várt. Arca vonásai eltértek a megszokottól. A Malfoyi gőg helyett most idegességet láttam rajta. Idegességet és félelmet. Mikor rákérdeztem, csak megvonta a vállát, majd megpróbálta elterelni a témát. De nem hagytam annyiban a dogot. Faggatni kezdtem.
- Áruld már el, mi bajod van!
- Hidd már el, hogy semmi! Amúgy is jobb lenne a nyomozással foglalkozni! Nem sokára indulunk a Beauxbatonsba!
- Honnan vagy ennyire biztos magadban?
Nem válaszolt, helyette inkább megragadta a kezem s húzni kezdett maga után. Néhány kanyar után megálltunk egy hatalmas tábla előtt. A táblán sárga pergamenlapok voltak kusza összevisszaságban. Néhány lap, ha megunta a várakozást arrébb libbent, s egy másik kúszott a helyére. A tábla közepén lévő pergamen azonban mozdulatlan maradt. Piros  tintával írtak rá, méghozzá a továbbjutottak neveit. A nyolc név között az első volt az enyém, a negyedik Scorpiusé. Nem hittem a szememnek, s közelebb is kellett mennem, hogy megnézzem jól látom e. Tényleg az enyém volt, méghozzá az évfolyam legjobb dolgozata.
- Ez lehetetlen!-szaladt ki a számon.- Teljesen lehetetlen!
- Mégsem az, hiszen ott van a neved! Feketén fehéren, vagyis pirosan!
- Scorpius! Nem lehetett hibátlan a dolgozatom! Két kérdéshez biztos rosszat írtam! Ráadásul az egyik bájital nevét is hibásan írtam le. Nekem nem tetszik itt valami.
Scorpius rám nézett. Már halványodtak az idegesség jelei. Elengedett valamit, amit ha akartam, mosolynak is vehettem, majd megveregette a vállam és elindult a könyvtár felé.
- Mi az? Te nem jössz?-kérdezte hátra pillantva, de egy pillanatra sem állt meg. - Én ha neked lennék elindulnék, mielőtt Lea Monstro rám talál.
Még álltam ott a fejemet csóválva néhány másodpercig, aztán úgy futottam utána, mintha csak egy sárkány közeledett volna. Ha sárkány nem is, de Lea éppen akkor kanyarodott be a folyosóra.

   Aznap sem jutottunk semmire a nyomozással, így korán elmentem aludni. Egyrészt, mert olyan nehezek voltak a szemhéjaim mintha ólomból öntötték volna, másrészt mert Lea előtt akartam beérni a hálókörletbe. Hiába feküdtem le korán, mégsem tudtam elaludni. Mikor nagy nehezen mégis sikerült, ismét az ismeretlen nővel álmodtam. Ezúttal azonban nem egy erdőben voltunk, hanem a kastély egyik termében. Egy olyan teremben, amit ezelőtt még nem is láttam. A falakon gerinc-gyertyák égtek melyek közül időről időre kialudt egy. Hatalmas pókhálók függtek mindenhol és néhány sarokba dobált szék jelezte, hogy egykor tanítás is zajlott itt. A terem elejében hatalmas thesztrál csontváz porosodott s alatta kuporgott az ismeretlen nő. Kezében egy koszos, sötét anyagdarabot tartott s ismét ismeretlen nyelven beszélt. Közvetlenül mögötte három fekete ruhás alak állt s mindegyik kezében volt valami. Sem az arcukat nem láttam sem pedig a dolgokat amiket fogtak. Hirtelen hűvös fuvallat érkezett, ami megremegtette a gyertyák lángját. A nő ekkor felemelte a fejét, s rám vetette szúrós tekintetét. Felállt a csontváz alól és mintha csak természetes lett volna felém lebegett. Lábai nem érték a padlót, de nem tűnt kísértetnek. Hús-vér ember volt, aki jobb kezét előrenyújtva lebegett felém. Mikor elért, megszorította a nyakam s ennyit mondott: "Hamarosan az enyém leszel Angel Dumledore!" Majd krákogva, szinte hisztérikusan nevetett fel. Arra riadtam fel, hogy alig kapok levegőt. Szerencsére csak álmodtam... vagy mégsem?
   Úgy döntöttem valakinek el kell mesélnem az álmaimat. Ezt is és az előzőt is. Olyasvalakinek, aki nem néz bolondnak és aki segít megfejteni miről lehet szó. Arra az elhatározásra jutottam, hogy Firenze tanár úrnál senki sem tud jobban segíteni. Így hát elindultam hajnali fél háromkor a tanár úr házához.
  Firenze tanár úr úgy nézett rám, mint egy szemtelen kopogószellemre aki nem tud parancsolni kopogtató szenvedélyének. Sárga szemei úgy csillogtak a lámpás fényénél mint a csillagok. Bő öt percet nézhettük egymást, mire beengedett. Karjait összefonta s mellkasán nyugtatta őket. Rábökött egy furcsa karosszékre, amit én annak vettem, hogy foglaljak helyet. Belesüppedtem a szőnyegdarabkákkal bélelt székbe mire a tanár úr dühösen felhorkantott.
- Ugye nem azt akarod mondani Angel Dumledore, hogy azért vertél fel hajnali háromkor, hogy a székemben ülve nézzük egymást.
Valóban nem azért jöttem, bár kíváncsi lettem volna rá, hogyan is ül egy kentaur a karosszékben. Mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy viccelődjek elkezdtem a mondanivalómat. Mindkét álmomról részletesen beszámoltam neki s mikor a végére értem tettem fel a nagy kérdést.
- Maga szerint mit jelenthet mindez?
A kentaur tanár azonban nem válaszolt. Szemeit az ablakra meresztette, mintha onnan akarná kiolvasni a választ. Pár pillanatig meg is voltam győződve arról, hogy nyitott szemmel alszik. Aztán hirtelen levette a szemét az ablakról s rám nézett. Volt valami a tekintetében ami nem tetszett.
- Nem tudom biztosan. Egyet tudok Angel, az álmaid egyáltalán nem szokványosak. Elég nyugtalanítóak, hogy pontosabb legyek. Van még valaki, akinek elmesélted az álmaidat?
- Az égvilágon senkinek!-füllentettem, hiszen az előzőt elmeséltem Scorpiusnak is. Nem tudtam, hogy fontos lehet az, hogy egy diáktársammal megosztottam a rémálmomat.
- Át kell gondolnom a hallottakat, s ha rájövök valamire értesítelek!
- Pár nap múlva elutazom. Továbbjutottam a versenyen.
-Akkor baglyot küldök! Most pedig menj vissza a hálókörletbe, de lehetőleg maradj észrevétlen!-mondta és kitessékelt a házból. Nekem azonban eszem ágában sem volt visszafeküdni. Egészen reggelig kerestem azt a titokzatos termet. Persze nem találtam semmit.

   

5. Fejezet

   November vége van, mégis tikkasztó a hőség. A fák még mindig zöldek, a virágok nyílnak s az iskolai veteményesben is érnek még a zöldségek. A hőség ellenére én mégis kint ültem egy padon pergamen tekerccsel a kezemben. Megpróbáltam a versenyre koncentrálni, de csak az elmúlt hónapok történései kavarogtak a fejemben. S mikor már azt hittem kezd összeállni a kirakós, újra a darabjaira hullott.
  Longbottom professzor éppen egy elhízott mandragóra gyökeret ültetett át, mély átéléssel a szemében. Mikor meglátott elmosolyodott.
- Tudod Angel, mikor először találkoztam ezzel a növénnyel elájultam! Most meg pont én tanítok róluk. Hát nem furcsa az élet?
- De! Elég furcsa.-mondtam egykedvűen.
- Mi szél hozott hozzám? Csak nem érdekelnek túlzottan a gyógynövények?-kérdezte nevetve. Nekem viszont semmi kedvem nem volt a nevetésre. Nem is lett volna sok okom rá!
- Tanár úr! Kérdezhetek valamit? Valami nagyon fontosat?
Eltűnt a vigyor az arcáról s nyugtalanság költözött rá. Mintha élete legnagyobb titkára akarnék rákérdezni.
- Persze Miss Dumbledore!-váltott át tegezésből magázásba.
- Miért küldte nekem a tizenkét fiola Százfűlé-főzetet?
- Száz...fűlé...főzetet?-kérdezte döbbenten és akkora szünetet hagyott a szótagok között, hogy azalatt kétszer is kimondhatta volna a szót.- Nem küldtem, hiszen azt a főzetet tilos alkalmazni az iskolában! Hol vannak most a fiolák?
- Firenze tanár úr elkobozta őket!-füllentettem
- Hál' Istennek!-sóhajtott majd szórt egy kis földet a mandragórára.
- Csak tudja, egy kisfiú hozta nekem azzal, hogy maga küldte! De így már mindent értek!-mondtam és elrohantam. Még hallottam, hogy megkérdezi mit értek, de már nem válaszoltam rá. Meg kellett találnom Scorpius Malfoyt!

   Scorpius egy fa alatt ült a Fekete Tó partján. Fél napomba telt mire rátaláltam, de tisztázni akartam vele mindent, a Felix Felicistől a manóműhelyben történtekig. Mikor meglátott sanda vigyor futott át a képén, aztán letette a könyvet amit olvasott.
- Micsoda kellemetlen meglepetés! Nem megmondtam, hogy többé nincs mit mondanunk egymásnak?
- Scorpius! Most is te kezdted a beszélgetést, amúgy meg bőven lenne mit megbeszélnünk!
- Az lehet, de nem fogjuk!-mondta, majd feltápászkodott, felvette a könyvét és elindult a kastély felé.
 Abban a pillanatban előkaptam a pálcámat s nekiszegeztem. Félelemmel vegyült idegességet láttam rajta, de a világ összes galleonjáért sem eresztettem volna le a pálcámat.
- Most leülsz Malfoy és elmondasz mindent amit tudni akarok!
- Jól van... jól van... csak tedd már el a pálcádat!
Eltettem a pálcám és leültünk ugyanoda, ahol eddig egyedül ücsörgött.
- Mi lesz, ha meglát valaki velem?
- Nekem már olyan mindegy!-sóhajtottam- Kezdjük szépen az elején! Miért adtad a Felix Felicist?
- Csak úgy! Hogy hozzon szerencsét! Elvégre ahogy elnéztelek igenis szükséged van rá!
- Na és mi van a Százfülé-főzetekkel?
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem én küldtem hanem az a féleszű Longbottom professzor!
- Tőle jövök Scorpius!-csattantam fel- Biztos vagyok benne, hogy a te kezed van a dologban!
- Higgy amit csak akarsz! De nem én küldtem azokat a főzeteket.
- És mit csináltál lent a manóműhelyben a nagyapáddal?
Úgy nézett rám, mintha szellem vagy varázslény lennék. Olyan döbbenetet még soha nem láttam, mint most. Két dologra tudtam gondolni, hogy miért döbbent meg ennyire. Egy: Mert nem tudta, hogy honnan tudom. Kettő: Nem tudta, hogy miről beszélek. De én mégis az első felé hajlottam jobban.
- Nem tudom Angel, hogy miről beszélsz, de ha így folytatod, hamarosan a Szent Mungóban találod magad összekötözve!
Fogta magát és elindult a kastély felé. Tudtam, ha most elmegy soha többé nem áll velem szóba. Pedig nekem tudnom kell az igazat! És ha máshogy nem kapom meg a választ a kérdéseimre, akkor szövetséget kötök az ördöggel, ez esetben Scorpius Malfoyal!
- Várj!- kiáltottam utána- Mi van akkor ha hiszek neked?
- Ha hiszel, ha nem ez a te dolgod!
- Scorpius! Valami nem stimmel körülöttem, de ahogy látom körülötted sem! Ez nem véletlen, hogy a süveg engem a Mardekárba téged pedig a Griffendélbe osztott! Valami van a háttérben, amit ki akarok deríteni! Segíts nekem, kérlek!
Scorpius gondolkodott néhány percet majd felém nyújtotta jobb kezét. Mosoly ült a szája szélén. Épp olyan, mint amikor rátaláltam. Kinyújtottam én is a jobb kezemet és kezet fogtam vele.
- Innentől szövetségesek vagyunk!-mondtam mosolyt erőltetve magamra
- Nem lehetnénk inkább barátok?- vigyorgott Scorpius
- Azért ne rohanjunk annyira előre!

  Elérkezett a verseny első napja. Kiderült, hogy ez egy selejtező, és minden házból csak két diák juthat tovább. Az is kiderült, hogy a verseny második fordulója a Beauxbatons iskolában lesz Franciaországban. Azért reménykedtem benne, hogy tovább jutok, de valahol nem is vágytam rá. Mentem is és maradtam is volna.
  A versenyzőkre McGalagony professzor felügyelt és egy húsz oldalas tesztet kellett kitöltenünk az összes tantárgyból. Hatalmas inga mérte az időt, a mennyezet hóesést idézett, pedig közel harminc fok volt a teremben. Félhomály ült a termen, és mindenféle varázslattal próbálták elkerülni a csalás lehetőségét. Például aki hátra fordult, az úgy is maradt. Aki puskázni próbált, annak nemes egyszerűséggel könyvet varázsoltak a kobakjából. Persze ezek a versenyzők automatikusan kiestek. A kérdésekre mindössze egy óránk volt válaszolni, így nem sokat teketóriázhattam egy-egy kérdésnél. Voltak köztük primitív kérdések, de akadtak olyanok is amelyek csúnyán megizzasztottak.
 Mikor letelt az idő, a pergamenek eltűntek az asztalról. McGalagony professzor szerint egy hét múlva tudjuk meg  ki az a nyolc, aki tovább jutott.
A verseny után Scorpius és én a könyvtárban találkoztunk. Ugyanis elkezdtünk nyomozni az ismeretlen után. Nem tudtuk ki vagy kik állnak és minek a hátterében. De mi ki akartuk deríteni. Pontosabban ki akartam deríteni. Scorpiuson nem láttam, hogy megviselte vagy érdekelte volna a teszt. Ugyanolyan sanda volt az arckifejezése mint mindig. Leültünk a legmesszebb eső asztalhoz, majd Scorpius meglazította a nyakkendőjét.
- Hogy sikerült a teszt Angel? Jössz velem a Beauxbatonsba?
- Mert te ennyire biztos vagy a győzelmedben?-Kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban.
- Már itt érzem a kupát a kezemben!-mondta mosolyogva. Én pedig ettől teljesen elbizonytalanodtam. Volt benne pár elég nehéz kérdés is! Lehetetlen, hogy őt nem izzasztott meg egy sem.
Egyszer csak a semmiből előbukkant Lea Monstro. Zsíros barna haja úgy fonta körbe kövér arcát, hogy egy pillanatra azt hittem, egy kifejlett hegyi troll női példánya keveredett elém. Megszorította a vállam és neki lökött a könyvespolcnak. A könyvek pedig ahelyett, hogy rázuhantak volna a fejemre, elegáns mozdulatokkal visszarepültek a helyükre. A könyveknek nem esett bajuk, nekem viszont annál inkább. Homlokomhoz nyúltam, ahol erősen szúró fájdalmat éreztem. Kezem meleg nedvességet tapintott s szomorúan vettem tudomásul, hogy bizony a vérem folydogál ki a mély sebből. Lea kárörvendően nevetett fel és még a pálcáját is a sebhez nyomta.
- Megmondtam, amit megmondtam Dumledore! Scorpius csak és kizárólag az én izém... na mim is?
-Lea!-Hallottam Scorpiust- Ha nem tűnsz el innen, esküszöm békává változtatlak! Mondjuk így sem vagy szebb látvány! Eredj!
Lea még egy nagyot rúgott a bokámba, majd bőgve elszaladt. Scorpius odajött hozzám és felültetett egy székre.
- Az első harci sérülésed!-mondta, miközben zsebéből egy zsebkendőt vett elő és erősen a homlokomhoz nyomta- Megjegyzem így keményebbnek nézel ki!
- Scorpius! Te csak ne jegyezz meg semmit! Inkább kísérj fel a gyengélkedőre!
Feltámogatott és meg sem állt velem a gyengélkedőig. Útközben sok megjegyzést kaptunk, például, hogy a két gonosz egy pár, de inkább elengedtük a fülünk mellett. Sokkal jobban idegesített az a gondolat, hogy Lea bármikor bosszút állhat rajtam. De hogy meddig megy el, azt akkor még nem sejthettem.
  A gyengélkedőben nem volt más rajtam kívül. Madam  Hannah Longbottom, a professzor úr felesége egyetlen csepp sebgyógyító főzettel meggyógyította vérző homlokomat. Scorpius végig mellettem maradt s elméleteit ecsetelte a hőséggel kapcsolatban. Engem viszont csak az érdekelt, hogy hosszú idő után végre valaki törődik velem. Még ha eddig az ellenségemnek hittem is!

4. Fejezet

  Körbenéztem, és egy erdőben találtam magam. Sűrűn nőtt, ősrégi fák sorakoztak furcsa összevisszaságban. Némelyik, ha kedve volt arrébb sétált, s bosszúsan rám mordult. Mintha zavarta volna őket a jelenlétem. Összehúztam magamon a taláromat s enyhén lehajtott fejjel indultam tovább. Beljebb érve vélák egy csoportját láttam a fák között. Mindannyian gyönyörűek voltak, hosszú lobogó szőke hajjal. Nem mertem közelebb menni hozzájuk, így tovább mentem. Hamarosan egy kis tisztáson találtam magam. A tisztás közepén valami sziklaszerű képződményt láttam, melyet moha borított és rózsabokrok szegélyezték. Ahogy a nap besütött a tisztásra észrevettem, hogy valaki kuporog a szikla alatt. Közelebb léptem, s közben szólongatni próbáltam. A valaki nem hallotta meg, vagy csak egyszerűen nem akarta meghallani. Úgy gondoltam még közelebb megyek, hátha bajban van. Mire felocsúdtam már ott voltam a közvetlen közelében. Egy gyönyörű nő volt, aki a sziklatömbre borulva sírt. Megfogtam a vállát s közben hihetetlenül rossz érzés fogott el. A nő rám nézett, majd gyönyörű arca eltorzult s egy szörnyeteggé változott. Testén kígyók tekeregtek, szeméből vér folyt. Majd felpattant, és ismeretlen nyelven szólt hozzám s közben ontotta ki magából a forróságot. Felém nyúlt, el akarta kapni a nyakamat de ebben a pillanatban felébredtem.
   Csak álom volt, mégis valóságosnak tűnt. Kövér verejtékcseppek gurultak le a homlokomról egészen a nyakamig. Felültem az ágyon, s megpróbáltam előidézni az álmom minden egyes pillanatát. De kis idő múlva rájöttem, hogy ez teljesen fölösleges. Elmém akar csak csúf tréfát űzni velem. Biztos amiatt lehetett, hogy beválogattak a versenyre. Órámra pillantottam, ami negyed ötöt mutatott. Visszaaludni azonban nem mertem.
   Még negyed órát hánykolódtam az ágyban, aztán erőt vettem magamon és felöltöztem. Ágyam megnyikordult, mintha csak vissza akarna invitálni egy kiadós alvásra. Azonban tudtam, hogy valami nincs rendben. Miért nyikorogna az ágy, amikor senki nincs benne? Hirtelen ismét rossz érzés fogott el, és megérzésem azt súgta, hogy igenis nézzek be az ágy alá. Ahogy letérdeltem az ágy mellé, Ratha egy hatalmasat horkantott a szomszédos ágyon. Rettenetesen megijedtem, de folytattam. Felemeltem az ágy szélére lehulló lepedőt s benéztem alá. Azonban nem láttam semmit.
-Lumos!-mondtam ki az ide illó varázsszavakat s pálcámat előre nyújtva elkezdtem bemászni az ágy alá. Ha valaki látta mit csinálok, valószínűleg bolondnak tartott volna. Talárom borzasztóan poros és piszkos lett, ahogy egyre beljebb kúsztam. Hihetetlenül nagy volt a tér az ágyam alatt. Nem hazudok ha azt mondom, legalább tízszer akkora. Pálcám fényénél azonban nem láttam senkit és semmit. Aztán valami megint megnyikordult. A hang irányába kaptam a fejem s épp egy csapóajtó lecsapódását pillantottam meg. Odakúsztam az ajtóhoz, s felnyitottam a tetejét. Lent éjsötét volt minden. Lefelé irányítottam a pálcámat, de még így sem láttam semmit. Így hát nem volt mit tenni, elindultam lefelé az ismeretlen sötétségbe.
Érdekes módon már az elején lépcsőt ért a lábam, így csak sétálnom kellett. A sötétet még pálcám fénye sem tudta teljesen eloszlatni. Talán varázsolni sem lehetne ennél sötétebbet. Számoltam a lépteimet és éppen ötven lépcsőlépésnél lucskos, vizes padlót ért a lábam. Tocsogtam a bokáig érő vízben, s közben arra gondoltam, hogy mibe kevertem magam már megint? Lépteket hallottam a sötétség felől.
-Hahó! Van itt valaki?
De válasz nem érkezett.
-Hall engem valaki? Diák vagyok...és...el...eltévedtem!
Válasz nem jött, de a mocorgás futássá erősödött. Én meg mint a bolond futottam utána. Annyi kanyar és kitérő után, ha egyedül indultam volna vissza biztos eltévednék. Öt perc futkározás után tompa fényt látott a szemem.
-Nox!-mondtam és kialudt a pálcám fénye. Ismét egy ajtónál találtam magam, ami mögül a fény jött. Megfogtam a nedvesen rozsdás kilincset és benyitottam az ismeretlenbe. Bent kis olajlámpák világítottak, és minden lámpa alatt volt egy kis asztalka. Az asztalkákon pedig könyvkupacok, gombok, ruhák, törött varázspálcák vagy lukas üstök sorakoztak. Most már sejtettem hogy hol vagyok. A roxforti manók műhelyében. A szűk teremben senki nem volt, de éreztem hogy van itt még valaki. Valahonnan hűvös huzat érkezett és megrebegtette a lámpák fényét. A terem másik végében rozsdás vas ajtó volt, ami egyszer csak kitárult. Nekem pedig annyi időm maradt, hogy bebújjak az egyik asztal mögé.
Ismerős volt az illető hangja, majd megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy lássak is valamit. Egy idős, hosszú őszes szőke hajú férfi volt talpig feketében. Mellette alacsonyabb szintén szőke fiú állt s valamin vitatkoztak. Lucius és Scorpius Malfoy voltak azok.
-Mi tartott idáig Scorpius?-kérdezte dühösen Lucius
-Nem volt könnyű bejutnom a  Mardekárba...
-Hol van a Százfűlé-főzet amit küldtem neked?
-Az a féleszű Longbottom elvette tőlem! Azt mondta ez tiltott bájital a Roxfortban!
Sétapálcáját a padlóhoz koppintotta, beletúrt a hajába, majd megragadta Scorpius talárját és egész közel húzta magához!
-Idefigyelj Sccorpius! Most nem hibázhatunk! Vissza kell térni a kegyei közé, vagy végünk van!
-Tu...tudom!
-Ha tudod, akkor cselekedj! Ne kelljen benned is csalódnom! Világos?
Meg se várta Scorpius válaszát, fekete füstként repült ki a manóműhelyből. Scorpiusról folyt a víz, szemei idegesen jártak, majd öklével belevágott a falba. Ordított egyet majd a vasajtón át eltűnt a semmibe.
Csak álltam ott és nem tudtam mit tegyek. Hogyan találok innen vissza? Ráadásul ma lenne a verseny felkészítő...
Hirtelen előttem termett egy manó. Koszos volt az arca, koszos volt zsákruhája és furcsán kacska fülei úgy álltak, mintha csak direkt lett volna bekunkorítva.
-Szerbusz!-köszöntem rá abban a reményben, hogy segít visszajutnom a kastélyba.
-Üdvözletem kisasszony! Nooky vagyok, a Roxfort legjobban varró manója!
-Örülök Nooky! Angel vagyok! Angel Dumbledore!
Nooky a földig hajolt, amint meghallotta a nevemet. Majd eltűnt az egyik asztalka mögött, aztán pár perc múlva gyönyörű báli ruhával a kezecskéjében tért vissza.
-Dumbledore professzor volt a megmentője Nookynak. Mindent megtenne Nooky, hogy viszonozhassa a kedvességét.-mondta Nooky és átnyújtotta a ruhát.
-Köszönöm, de igazán nem kellett volna. Nooky, azt mondd meg nekem, hogy hogy juthatnék vissza a kastélyba!
-Nooky úgy tudja, hogy bárki bejöhet a csapóajtón, de csak manó mehet vissza.
-De az előbb, volt itt két ember... ők hogy juthattak ki?
-Varázslatot látott Angel Dumbledore. A boszorkányok és varázslók mindenfélét látnak itt, ami nincs is.
Megcsóváltam a fejem és gondolkozni próbáltam. Talán Nookynak van igaza? Talán az álmom zavart meg s láttam Malfoyékat?
-Akkor soha nem juthatok ki innen?-kérdeztem csalódottan.
-Fogja meg Nooky kezét kisasszony!-parancsolt rám a manó, majd elhopponált egy lányvécéig.
-Nem lesz ebből baja kedves Nooky?-kérdeztem udvariasan.
-Csak az igazgató és a házi manók hopponálhatnak. Örül Nooky szíve, hogy segíthetett!
Aztán pár másodperc múlva már nyoma sem volt. Én meg titkon abban reménykedtem, hogy ezt is csak álmodtam. Sajnos ez a valóság volt.
 
   Már javában tartott a felkészülés, mikor beléptem a terembe. Rám néztek, majd valamennyien nevetésben törtek ki. El is feledkeztem róla, hogy rettenetesen koszos, és vizes lettem odalent. Potter professzor csendre intette őket és magához hívatott.
-Mi történt veled Angel?
-Valahogy...Tanár úr... óra után esetleg beszélhetnénk? Fontos...azt hiszem fontos lenne.
Potter tanár úr bólintott majd leültetett a helyemre.
Igazából nem tudtam odafigyelni az órára, mert egyre csak a reggeli párbeszéd és az álmom járt a fejemben.
Két óra múlva fejeztük be az órát. Én pedig csak azt vártam, hogy Scorpius kimenjen a teremből, hogy elmondhassak mindent Potter tanár úrnak. Mikor az utolsó diák is kiment, megrohamoztam a professzort.
-Nos, Angel mi az amit el szeretnél mondani?
-Tanár úr! Ma reggel rémálmom volt, ezért korán ébredtem és motoszkálást hallottam az ágyam alól.-folytattam és elmeséltem neki mindent ami addig történt. Majd lelassítottam mikor a Malfoyos részhez értem. Szó szerint ismételtem a mondatokat, azonban a Százfűlé-főzet említését elkerültem. Mikor befejeztem a mondandómat, Potter professzor felállt, és az ablakhoz sétált.
-Angel...Nookynak igaza volt. Becsapta a szemedet a varázslat, ezért láthattad őket. Scorpius egész reggel itt volt a teremben.
Tudtam, hogy el kellene mondanom neki mindent, de nem akartam. Hiába nem hisz nekem, én kiderítem az igazságot. Csak azt nem tudtam, hogy ez akár az életembe is kerülhet.

3. Fejezet

   Firenze tanár úrra Hagrid háza mellett találtam rá. Fél szeme volt nyitva csupán, a másikkal az eget pásztázta. Bár elég rémisztő volt a külseje, szíve aranyból volt. Tavaly ismertem meg őt jóslástanon. Mindenki viszolygott tőle, elvégre kentaur, de én megláttam benne azt amit más nem. Az igazi személyiségét!
Szóval Firenze tanár úr fél szemét az égen tartotta és nem úgy nézett ki, hogy egyhamar abbahagyná. Óvatosan közelebb léptem, mert sem megijeszteni sem megzavarni nem akartam. Ahogy léptem egyet előre, lábam alá keveredett egy száraz gally, ami nemtetszése jeléül hangosan tört ketté. Firenze professzor félrekapta a fejét, majd egyenesen rám nézett. Nem tudtam, hogy arcán ijedtséget, vagy dühöt láttam. Pár pillanattal később már ismét az eget pásztázta. Gondoltam Én is szemügyre veszem azt a láthatatlan valamit, ami ennyire leköti egy jós kentaur figyelmét. De nem láttam semmit.
-Nem fogod meglátni azt amit Én, Angel!-közölte mély hangján-Valami sötét erő gyülekezik!
-Ezt miből gondolja tanárúr?-kérdeztem meglepődve, elvégre az egyetlen gonosz erő immár huszonkét éve visszavonhatatlanul halott.
-A forróságból. Hónapok óta tűz a nap, ami nem jellemző errefelé. Rosszat érzek Angel, nagyon rosszat!
-Tanár úr! Az elmúlt hetekben rengeteg különös dolog történik velem. Olyan varázsfőzeteket kapok ajándékba, amiket sosem állt szándékomban kipróbálni.
A kentaur tanár gyanakodva nézett rám.
-Milyen főzeteket?
-Tizenkét üvegcse Százfűlé-főzetet, és egy kis üvegcse Felix Felicist! Az előbbit állítólag Longbottom professzortól az utóbbit pedig Scorpius Malfoytól.
Elkomorult képpel nézett rám. Mintha valami rosszat mondtam volna. Vállamra tette vastag, nehéz kezét majd enyhén megveregette azt.
-Semmi különös nincs ezekben. Habár azt ajánlom, hogy a Százfűlé-főzetet az iskola falain belül ne használja! Elvégre ez tiltott varázsital a Roxfortban.
Mire válaszolhattam volna neki, elvágtatott a Fekete Tó irányába. Én pedig álltam ott, s még egyszer megpróbáltam felfedezni azt az óment, amit a tanár úr emlegetett. De az Én szememnek továbbra is láthatatlan maradt. Úgy látszott nem akarta megmutatni magát nekem.
    Novemberig eseménytelenül teltek a napok, csak egykét házi dolgozat és pár diák piszkálódása feketítették be a napjaimat. Scorpius az udvaron történtek óta nagy ívben kerül, aminek most nagyon is örülök. Már csak az kéne, hogy Lea "Tank" Monstro összetörje miatta a csontjaimat.
Már a hónap közepén jártunk és a nap még mindig ugyanúgy tűzött, mint nyáron. Már Én sem gyanakodhattam másra, mint egy sötét erőre, aki alávaló szórakozásaként tél derekán rostélyost süt az emberekből.
Egyik ilyen forró napon, a Mardekár házvezetője, a jó öreg Horatius Lumpsluck professzor, aki ebben az évben ünnepli száz-huszonkettedik  születésnapját, pár szórólappal a kezében állt meg a klubhelyiség közepén. Izgatottan álltuk körbe az idős professzort, persze közvetlenül mellém senki nem állt. Őszintén szólva nagyobb hézag volt köztem és a két mellettem álló diák, mint Lea Monstro fogai között.
A professzor végighordozta rajtunk a tekintetét, majd megállapodott rajtam. Pár perc habozás után megszólalt. Sokat megélt, igazi öreg mágus rekedtes ám dallamos hangja volt.
-Üdvözöllek benneteket e tikkasztó meleg őszi napon. Nos, iskolánk negyven évente tart egy nagy tanulmányi versenyt. Három iskola méri össze tudását, a Trimágus Tusával ellentétben az iskolai tananyagból. Minden évfolyamból két fiút és két leányt választunk ki, és a legjobb diák értékes jutalmat kap!-itt megállt, hosszú percekig pihent, majd folytatta.-Nem jelentkezéssel választjuk ki önöket, hanem a vizsgaeredmények alapján. Akit kiválasztunk, nem léphet vissza. Huszonnyolc pergamen van a kezemben.
Lumpsluck professzor felsorolta a diákok neveit, és én nem hallottam a nevemet. Ám gyanús volt, hogy maradt egy pergamen a kezében.
-Tanár úr! Ez így csak huszonhét! Valakit kihagyott!- okoskodott Ratha Zambini egy eggyel fölöttem  járó lány.
-Nos, úgy döntöttem, hogy a legokosabb tanítványomat hagyom legutoljára! Angel Dumledore, Te vagy a huszonnyolcadik! Gratulálok mindannyitoknak!-mondta fülig érő szájjal, majd egy fotelhoz botorkált és elaludt benne.
Én meg csak álltam ott, és úgy éreztem magam mint akit fejbe vertek. Volt éppen elég problémám enélkül is. De hát ha nem léphetek vissza, akkor nem léphetek.
   Két nap múlva ki is lett plakátolva a versenyzők Roxforti névsora. Én csak a negyedévesek névsorát néztem meg ami a következőképp alakult:

Griffendél:
-Scorpius Malfoy
-Albus Perselus Potter
-Rose Weasley
-Diana Finnigan

Mardekár:
-Aurelius Flint
-Denis Nott
-Angel Dumbledore
-Lysandra Pucey

Hugrabug:
-James Finch-Fletchley
-Viktor Smith
-Elisa Macmillan
-Stella Johans

Hollóhát:
-Bill Goldstein
-Jeremiah Edgecombe
-Lily Davies
-Katy Corner

   A kiplakátolt pergamen szerint a verseny december elsején kezdődik és április elsejéig tart. Reméltem, hogy ezután már nem jön semmilyen csomag, illetve nyugodtan készülhetek a versenyre. De ha tudtam volna mi történik ezután inkább hazamentem volna és úgy tettem volna, mintha mugli lennék. A szívem mélyén rettenetesen vágytam erre!

2. Fejezet

     A Nagyteremben néma csend volt. Miután megtörtént a beosztási ceremónia, Minerva McGalagony igazgatónő lépett a szószékhez. Pont ugyanúgy ahogy azt dédapám tette meg huszonhárom évvel ezelőtt. McGalagyony professzor felett is eljárt az idő. Ráncai elmélyültek, de semmit nem vesztett lelkesedéséből.
-Kis figyelmet kérek!-kezde a mondanivalóját- Szeretnék megosztani mindnyájukkal pár dolgot. Iskolánk Sötét Varázslatok Kivédése tanára ettől az évtől nem más, mint iskolánk egyik valaha volt legjobb diákja, Harry Potter professzor!
Hatalmas tapsvihar tört ki. Én is tapsoltam de rajtam kívül a Mardekárosok közül szinte senki. Tudtam, hogy innentől még rosszabb helyzetbe fogok kerülni.
McGalagony professzor csendet kért, s elmondta a többi ilyenkor szokásos dolgot. Azután elkezdődhetett a lakoma.
    Nem sokkal később már a klubhelyiség felé tartottam. A sor legvégén, egyedül mentem a pince felé, ahol a Mardekár klubhelyisége volt. Bent minden bútor nyomasztóan zöld volt. Még a lámpák is zöld fénnyel világítottak. Mikor beléptem, többen felém fordultak, és elengedtek néhány elegáns "fúj"-t mint eddig minden évben. Megráztam a fejem és elindultam a hálókörletbe. Még senki nem volt még bent, úgyhogy volt pár nyugodt percem. Kipakoltam a ládámat, bebújtam az ágyamba és behúztam körbe a függönyt. Nem sokat segített, de tudat alatt biztonságban éreztem magam. Ám a nyugalmam nem tartott sokáig.  Lea Monstro léptett be és elrángatta a függönyömet.
     Lea a végtelenségig buta és tehetségtelen lány volt. Kövér volt, arcát rengeteg anyajegy borította. Haja hosszú, enyhén hullámos és általában zsírosan tapadt a fejére. Fogai kuszák csorbák, tehát csak a legnagyobb jóindulattal lehetett  lánynak nevezni. De amilyen buta volt legalább olyan gonosz is. Egyedül jobban megkeserítette az életemet, mint a többiek együttvéve.
-Na nézd ki van itt! Csak nem Dumledore kisasszony?
-Mit akarsz Lea?-kérdeztem dühösen.
-Mi ez a hang...ez a hang...izé...
-Hangnem?-segítettem ki. Legszívesebben jól kiröhögtem volna, de nem akartam magam alatt vágni a fát.
-Az hát! Tudod, láttalak a vonaton Scorpius Malfoyyal beszélgetni a vonaton.-ekkor rámászott az ágyamra, nekilökött az ágytámlának és még egyik kezével engem nyomott neki, addig másik kezével erőteljesen támaszkodnia kellett. Már-már attól féltem hogy megfulladok mikor befejezte a mondanivalóját- Vedd tudomásul, hogy Sorpius az enyém.
-Tiéd is lehet! Csak bántani jött oda. Sőt, megemlítette nekem, hogy Én sohasem leszek olyan szép és okos mint az Ő titkos nagy szerelme, Lea Monstro!-hazudtam neki, ami nem volt szép tőlem, de nem akartam megfulladni.
Lea szemei csillogni kezdett, eleresztett kimászott az ágyamból majd megigazgatta magán a ruháját és zsíros csomókban lógó haját.
-Igaza van, sosem leszel ilyen szép!-mondta vigyorogva
-De Ő Griffendéles!-emlékeztettem.
-De Malfoy!-mondta és ugrándozva kiment az ajtón. A képek a falon megremegtek Én pedig hangos nevetésbe törtem ki.
Lea egész este arra készült, hogy lassan de biztosan Ő lesz Mrs Malfoy. Ha ez így lesz áldásom az ifjú párra.

   Egy hét múlva éppen a könyvtárban ültem, amikor valaki megkopogtatta a vállamat. Nem voltam hozzászokva az ilyen dolgokhoz, ezért rettenetesen megijedtem és halkan fel is sikkantottam. Mikor megfordultam, egy elsős Mardekárost láttam.
-Ne haragudj Angel, nem akartalak megijeszteni!-mondta a kisfiú
-Semmi baj, mondd csak mit szeretnél?
-Egy csomagot hoztam neked. Az egyik professzor adta nekem, hogy adjam oda Angel Dumbledorenak.
-Melyik professzor volt?-kérdeztem értetlenül. Kezdett gyanús lenni ez a sok meglepetéscsomag.
-Nem tudom még a nevét. Gyógynövénytant tanít. Asszem'...
-Professzor Longbottom? Mindenesetre köszönöm!- mondtam a fiúnak és a kezébe nyomtam egy csokibékát fizetségül. Letette a csomagot és úgy elfutott a békával, mintha attól félt volna, hogy visszakérem tőle.
Szemügyre vettem a csomagot. Ettől már nem féltem annyira, hiszen Longbottom professzor csak nem akar bántani. Csak az nem fért a fejembe, hogy miért nem ő adta át személyesen. Aztán arra jutottam, hogy biztos elfoglalt volt és fontos a csomag tartalma. Barna selyempapírba csomagolt kartondoboz volt. Mikor belenéztem egy kisebb fadobozt találtam benne. Mahagóni fából faragott, enyhén díszített dobozka volt pici aranyszínű csattal. Mikor kinyitottam, 12 kis rekeszt láttam, mindegyikben egy-egy üvegcsével. Kihúztam egyet, és cirádás betűkkel "Százfűlé-főzet" volt ráírva. Mind a 12 üvegcsében az volt. Kezdtem összezavarodni. Miért adna nekem egy tanár ilyet. Mielőtt azonban valaki észrevette volna nálam a dobozkát, visszapattintottam rá a zártat és becsúsztattam a táskámba. Össze-vissza cikáztak a fejemben a gondolatok, ezért úgy döntöttem sétálok egyet odakint.
   Amint kifelé sétáltam összetalálkoztam Rose-zal. Mikor meglátott elfordította a fejét és tovább beszélgetett a barátnőivel. Legnagyobb megdöbbenésemre mikor odaértek mellém Rose megölelt és bemutatott a barátainak. Pár percet beszélgettünk, aztán mentek tovább. Ahogy Ők elmentek valaki megfogta a könyököm és berántott egy kőoszlop mögé.
-Csakhogy megvagy! Nem láttad Lea Monstrot?
-Nem...és tedd meg azt a szívességet, hogy leszállsz rólam! Várj csak, Lea? Mit akar az tőled?
-Mrs Malfoy lenni! Miért? Mit csináltam már megint?
-Scorpius! Visszaadom a Felix Felicist és a Százfűlé-főzeteket is! Megkérlek, hogy hagyd abba akármit is csinálsz!
-A Felixet Én adtam, de a másikat azt nem! Hihetsz bármit!
-Ne nézz bolondnak! Kitalálhattál volna valami jobbat is!
-Én csak barátkozni akartam veled! De apámnak volt igaza! Nem kell lealacsonyodni a szintetekre! Ugyanolyan bolond vagy mint a dédapád!-mondta dühösen. Ahogy kimondta az utolsó szót a pálcám már nekiszegeztem. Senki nem becsmérelheti Albus Dumbledoret!
Amikor meglátta a pálcát elkomorodott az arca. Nem félelem látszott rajta, hanem valami egészen más. Dühös pillantást vetett rám, majd gyors léptekkel elsétált. Én meg ott álltam ugyanúgy, csakhogy pálcámat a kőfalnak szegeztem.
Nem tudtam mi történik velem, és ami történik az miért velem? Eltettem a pálcám és fejem a kőfalnak nyomtam. Hosszú percekig álltam így, aztán erőt vettem magamon és elindultam segítséget találni.
   Mert segítségre volt szükségem az biztos. Valaki olyanéra akiben megbízom és aki rá is ér a problémáimmal foglalkozni. A baj persze csak az volt, hogy ilyen embert nem sokat találok a Roxfortban... Ha embert nem is találok, más biztos segíteni fog! Elindultam megkeresni Firenze tanár urat!

1. fejezet

                     1.

    Tikkasztó augusztusi nap volt, az Abszol úton mozdulni sem lehetett. Én mégis ezt a napot választottam magamnak, hogy beszerezzem a dolgaimat. A nap kegyetlenül tűzött le ránk, rengetegen próbáltak bűbájjal enyhíteni rajta kevés sikerrel. Olyan érzés kerített hatalmába, hogy ez valami rossz előjel lehet, elvégre Nagy-Britannia nem a tikkasztó melegről ismert.        Első utam a Czikornyai és Patzába vezetett. Ott is rengetegen álltak sorban. Mivel nem volt sok barátom és a szüleim sem értek rá egyedül voltam. Negyed óra kínzó sorbanállás után hideg fuvallat futott át az üzleten. Néhányan megkönnyebbülten felsóhajtottak Én azonban rosszat sejtettem. A hűvös fuvallat hirtelen hideg széllé erősödött. Ekkor kivágódott az ajtószárny és a falnak csapódott. Egy kupac könyv a földre esett s nemtetszésüket hangos puffanással fejezték ki. Ekkor már minden szem az ajtóra szegeződött.

Pár pillanat múlva már tudtam kik állnak az ajtóban. Egy vékony, magas férfit láttam tetőtől talpig fekete ruhába öltözve. Bőre hófehér volt, ujjai és kézfeje hosszúak. Kezében hosszú sétabotot tartott, aminek egy kígyó volt a fogantyúján. Arcán gúnyos vigyor ült szőke bajsza alatt, és úgy nézte gonoszan kék szemével a vásárlókat, mintha az áldozatát kereste volna köztünk. A másik férfi idős volt hosszú szőkés ősz haja volt és mindenben a megszólalásig hasonlított a másikhoz. 

Az ajtóban a Malfoy család férfi tagjai álltak, Draco és Lucius. Gőgösen, felemelt fejjel léptek be az üzletbe, és mindenkit félretoltak sétapálcájukkal. Ekkor láttam csak meg, hogy mögöttük jön még valaki és ez a valaki nem más mint az évfolyamtársam, Scorpius Malfoy.

Draco körbejáratta a tekintetét rajtunk, s arckifejezése nem volt valami szívmelengető. A tömeg megnyílt előttük, egyedül Én nem álltam félre. Lucius ekkor felemelte a sétabotját és a kezemben tartott levelet kicsippentette úgy, hogy botja végén lévő kígyó ráharapott. Felé kaptam, de Draco elkapta a karom. Lucius elolvasta a levelemet majd ráköpött és a földre dobta.

-Ennek a vén bolondnak még vannak élő rokonai? Úgy látszik a Nagyúr nem végzett elég alapos munkát!-mondta Lucius elcsukló enyhén rekedtes hangon.

-Dédapám a legnagyobb mágusok egyike volt, aki beírta magát a varázslótörténelembe. Egy őszinte és bátor ember volt aki mindig ki állt mások mellett...

-És mire ment vele!? Gondolom, Te is Griffelféles vagy, akárcsak a többi. Bár Scorpius sosem mesélt rólad.

-Gondolom azért mert és Mardekáros vagyok!-mondtam gúnyosan, de ugyanakkor megpróbáltam némi büszkeséget erőltetni bele ha nincs is így. 

Draco és Scorpius tudták, hogy Albus Dumbledore unokája a Roxfortba jár és Mardekáros, csak az öreg Luciust akarták megkímélni az izgalmaktól. Elvégre már közel jár a hetvenhez. Lucius hol rám nézett, hol Scorpiusra. Nem tudtam pontosan mi járhat a fejében, de azt sejtettem hogy a Teszlek Süveget mondhatja el mindennek. Többet nem is szólt, átadta Scorpius könyvlistáját az eladónak majd a megkapott könyvekkel kiviharzott az üzletből. Draco még egy megvető pillantást eresztett felém aztán tett egy félfordulatot és elindult kifelé. Scorpusnak azonban esze ágában sem volt elindulni. Ott állt és nézett. Talán valamit mondani akart  csak nem volt hozzá bátorsága? Mindenesetre ott állt és mikor végre megszólalhatott volna Draco ráripakodott.

-Scorpius megyünk! Nem mutatkozunk ilyenek társaságában fiam!

A fiú engedelmesen elindult az apja után. Mikor becsapták maguk mögött az ajtót minden visszatért a rendes kerékvágásba. A vásárlók vad lökdösődésbe és susmogásba kezdtek s a hőség is visszaólálkodott rejtekhelyéről. 

Lehajoltam, hogy fölvegyem a levelemet, de valaki már felvette. 

-Nem volt barátságosabb gyerekkorunkban sem. Tessék itt a leveled, megtisztítottam neked.-mondta egy kedves hölgy. Hiába erőltettem az agyam nem tudtam ki lehet az.

-Köszönöm! -mosolyogtam rá.

-Hermione Weasley vagyok!-mondta miközben felém nyújtotta a kezét

-Angel Dumbledore. Örülök, hogy találkoztunk.

Pár pillanattal később több ember vett körül mint eddig egész életemben. Megismertem Mr. és Mrs. Weasleyt és gyermekeiket Rose-t és Hugo-t valamint Mr. és Mrs. Pottert és gyerekeiket, James-t, Albus-t és Lilyt. Elmesélték nekem, hogy Albus a dédapám után kapta a nevét, és hogy figyelemmel kísérték az Én tanulmányaimat is. Mr. Potter és apukám kollégák. Miután megvettük a könyveket együtt indultunk Madam Maklinhoz új talárért. A nap még mindig megállíthatatlanul tűzött..

Az Abszol úti találkozásunk után Rose és Én jó barátok lettünk, pedig már három éve járunk ugyanazokra az órákra. A nyár folyamán még találkoztunk párszor és megbeszéltük, hogy együtt utazunk idén a Roxfortba. Albus viszont haragudott Rosera, hogy egy Mardekárossal barátkozik és sokszor a fejemhez is vágta, hogy mi sosem leszünk barátok. Úgy látszik nem sokat örökölt apja tulajdonságaiból.

Lassan elérkezett az utazás napja. Ez a nap is ugyanolyan forró, ha nem forróbb volt, mint múltkor. Mikor felszálltunk a vonatra Rose és Én egy szabad fülke után néztünk. Persze nem találtunk, ezért Rose azt tanácsolta, hogy üljünk be a barátaihoz, bemutat nekik. Ez azonban csak az Ő elmélete volt. A Griffendéles lányok nem akarták, hogy hozzájuk üljek. Rose megpróbálta rábeszélni őket, de jobbnak láttam ha keresek magamnak másik fülkét. Mivel nem találtam a vonat folyosóján ültem egy régi ládán, mint eddig minden évben. A hőség iszonyatos volt, s még a plafonból hulló varázshó sem enyhített. Már az út felénél jártunk, mikor valaki megállt mellettem. Mikor felnéztem egy sápadt, szőke fiút láttam, Scorpius Malfoy személyében. Csak állt mellettem ugyanúgy mint pár héttel ezelőtt a Czikornyai és Patzában. Majd egy apró, zöld papírba csomagolt valamit nyújtott felém. Eszem ágában sem volt elfogadni tőle. Amit a családjáról hallottam, azok után örülhetett, hogy ott állhatott mellettem.
Határozottan megráztam a fejem és mondtam neki, hogy nem kell. De ő ennek ellenére ott állt a kis csomaggal a kezében.
-Vedd már el Angel!-ripakodott rám
-Dehogy veszem el! Különben sem keveredtek hozzám hasonlóval!
-Ha nem kell, akkor nem kell! Pedig később hasznát tudnád venni.-mondta és leült mellém a ládára.-Hogyhogy ezen a ládán ülsz?
-Mit gondolsz? Egy Mardekáros Dumbledore hova ülhet? A Griffendélesek utálnak mert Mardekáros vagyok, a Mardekárosok meg azért mert Dumbledore. A másik két ház sem mutat érdeklődést irányomba!
-Velem is pont ez a helyzet. Nem lenne jobb egy fülkében ülni mégis?
-Köszi, jó itt nekem.- mondtam elutasító hangon. Inkább a ládán mint vele egy kabinban. Így is nehéz a helyzetem, hátha még együtt látnak vele.
Felállt, leporolta talárjáról a láthatatlan piszkot, végigsimította szőke haját és elment. Úgy ahogy jött. Köszönés és magyarázat nélkül.
Amikor leszálláshoz készültem vettem csak észre, hogy Scorpius belecsempészte a csomagot a talárom zsebébe. Kicsit ideges lettem és nem mertem még taláron keresztül sem hozzáérni. Majd a lakoma után megmutatom McGalagony professzornak.
  Mikor leszálltuk a vonatról, Rose-t nem láttam sehol, így ismét egyedül indultam a hintók felé. Fel is másztam az egyikre, mikor ismerős hang köszönt rám.
-Szervusz Angel! Kellemesen utaztál?
Mr. Harry Potter mászott fel a hintóba Longbottom professzorral együtt.
-Egy régi ládán...
Ezután már nem szóltunk semmit. Mikor már majdnem odaértünk akkor jutott eszembe a kis zöld csomag amit Scorpius csempészett a talárom zsebébe.
-Mr. Potter! Tudna segíteni nekem egy kicsit?
-Miről lenne szó?-kérdezte gyanakodva-Csak nincs valami baj?
-Nos, amikor a vonaton voltunk Scorpius Malfoy felém nyújtott egy kicsi csomagot. Nem akartam elfogadni tőle, de ő mégis belerakta a zsebembe. Most eléggé félek és nem merek hozzányúlni sem.
-Azt jól teszed!- mondta és belenyúlt a zsebembe, és kivette a csomagot. Óvatosan bontotta ki, de csak egy pici üvegcse volt benne. Lassan kihúzta a parafadugód, beleszagolt, majd valamit mormogott amit nem értettem. Longbottom professzor is nézegette az üvegcsét, majd Mr. Potter törte meg a csendet- Mit mondott neked Scorpius, mikor átadta volna neked a csomagot?
-Valami olyasmit, hogy később még hasznát tudnám venni.
-Nem tudom miért adta ezt oda neked! Hiszen ez egy nagy kincs. Nehéz előállítani és nem is mindig sikerül. Egy cseppje is többet ér bármely más főzetnél.
-Miért mi ez uram?-értetlenkedtem
-Ez egy kis üveg Felix Felicis. A Szerencselé!