4. Fejezet

  Körbenéztem, és egy erdőben találtam magam. Sűrűn nőtt, ősrégi fák sorakoztak furcsa összevisszaságban. Némelyik, ha kedve volt arrébb sétált, s bosszúsan rám mordult. Mintha zavarta volna őket a jelenlétem. Összehúztam magamon a taláromat s enyhén lehajtott fejjel indultam tovább. Beljebb érve vélák egy csoportját láttam a fák között. Mindannyian gyönyörűek voltak, hosszú lobogó szőke hajjal. Nem mertem közelebb menni hozzájuk, így tovább mentem. Hamarosan egy kis tisztáson találtam magam. A tisztás közepén valami sziklaszerű képződményt láttam, melyet moha borított és rózsabokrok szegélyezték. Ahogy a nap besütött a tisztásra észrevettem, hogy valaki kuporog a szikla alatt. Közelebb léptem, s közben szólongatni próbáltam. A valaki nem hallotta meg, vagy csak egyszerűen nem akarta meghallani. Úgy gondoltam még közelebb megyek, hátha bajban van. Mire felocsúdtam már ott voltam a közvetlen közelében. Egy gyönyörű nő volt, aki a sziklatömbre borulva sírt. Megfogtam a vállát s közben hihetetlenül rossz érzés fogott el. A nő rám nézett, majd gyönyörű arca eltorzult s egy szörnyeteggé változott. Testén kígyók tekeregtek, szeméből vér folyt. Majd felpattant, és ismeretlen nyelven szólt hozzám s közben ontotta ki magából a forróságot. Felém nyúlt, el akarta kapni a nyakamat de ebben a pillanatban felébredtem.
   Csak álom volt, mégis valóságosnak tűnt. Kövér verejtékcseppek gurultak le a homlokomról egészen a nyakamig. Felültem az ágyon, s megpróbáltam előidézni az álmom minden egyes pillanatát. De kis idő múlva rájöttem, hogy ez teljesen fölösleges. Elmém akar csak csúf tréfát űzni velem. Biztos amiatt lehetett, hogy beválogattak a versenyre. Órámra pillantottam, ami negyed ötöt mutatott. Visszaaludni azonban nem mertem.
   Még negyed órát hánykolódtam az ágyban, aztán erőt vettem magamon és felöltöztem. Ágyam megnyikordult, mintha csak vissza akarna invitálni egy kiadós alvásra. Azonban tudtam, hogy valami nincs rendben. Miért nyikorogna az ágy, amikor senki nincs benne? Hirtelen ismét rossz érzés fogott el, és megérzésem azt súgta, hogy igenis nézzek be az ágy alá. Ahogy letérdeltem az ágy mellé, Ratha egy hatalmasat horkantott a szomszédos ágyon. Rettenetesen megijedtem, de folytattam. Felemeltem az ágy szélére lehulló lepedőt s benéztem alá. Azonban nem láttam semmit.
-Lumos!-mondtam ki az ide illó varázsszavakat s pálcámat előre nyújtva elkezdtem bemászni az ágy alá. Ha valaki látta mit csinálok, valószínűleg bolondnak tartott volna. Talárom borzasztóan poros és piszkos lett, ahogy egyre beljebb kúsztam. Hihetetlenül nagy volt a tér az ágyam alatt. Nem hazudok ha azt mondom, legalább tízszer akkora. Pálcám fényénél azonban nem láttam senkit és semmit. Aztán valami megint megnyikordult. A hang irányába kaptam a fejem s épp egy csapóajtó lecsapódását pillantottam meg. Odakúsztam az ajtóhoz, s felnyitottam a tetejét. Lent éjsötét volt minden. Lefelé irányítottam a pálcámat, de még így sem láttam semmit. Így hát nem volt mit tenni, elindultam lefelé az ismeretlen sötétségbe.
Érdekes módon már az elején lépcsőt ért a lábam, így csak sétálnom kellett. A sötétet még pálcám fénye sem tudta teljesen eloszlatni. Talán varázsolni sem lehetne ennél sötétebbet. Számoltam a lépteimet és éppen ötven lépcsőlépésnél lucskos, vizes padlót ért a lábam. Tocsogtam a bokáig érő vízben, s közben arra gondoltam, hogy mibe kevertem magam már megint? Lépteket hallottam a sötétség felől.
-Hahó! Van itt valaki?
De válasz nem érkezett.
-Hall engem valaki? Diák vagyok...és...el...eltévedtem!
Válasz nem jött, de a mocorgás futássá erősödött. Én meg mint a bolond futottam utána. Annyi kanyar és kitérő után, ha egyedül indultam volna vissza biztos eltévednék. Öt perc futkározás után tompa fényt látott a szemem.
-Nox!-mondtam és kialudt a pálcám fénye. Ismét egy ajtónál találtam magam, ami mögül a fény jött. Megfogtam a nedvesen rozsdás kilincset és benyitottam az ismeretlenbe. Bent kis olajlámpák világítottak, és minden lámpa alatt volt egy kis asztalka. Az asztalkákon pedig könyvkupacok, gombok, ruhák, törött varázspálcák vagy lukas üstök sorakoztak. Most már sejtettem hogy hol vagyok. A roxforti manók műhelyében. A szűk teremben senki nem volt, de éreztem hogy van itt még valaki. Valahonnan hűvös huzat érkezett és megrebegtette a lámpák fényét. A terem másik végében rozsdás vas ajtó volt, ami egyszer csak kitárult. Nekem pedig annyi időm maradt, hogy bebújjak az egyik asztal mögé.
Ismerős volt az illető hangja, majd megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy lássak is valamit. Egy idős, hosszú őszes szőke hajú férfi volt talpig feketében. Mellette alacsonyabb szintén szőke fiú állt s valamin vitatkoztak. Lucius és Scorpius Malfoy voltak azok.
-Mi tartott idáig Scorpius?-kérdezte dühösen Lucius
-Nem volt könnyű bejutnom a  Mardekárba...
-Hol van a Százfűlé-főzet amit küldtem neked?
-Az a féleszű Longbottom elvette tőlem! Azt mondta ez tiltott bájital a Roxfortban!
Sétapálcáját a padlóhoz koppintotta, beletúrt a hajába, majd megragadta Scorpius talárját és egész közel húzta magához!
-Idefigyelj Sccorpius! Most nem hibázhatunk! Vissza kell térni a kegyei közé, vagy végünk van!
-Tu...tudom!
-Ha tudod, akkor cselekedj! Ne kelljen benned is csalódnom! Világos?
Meg se várta Scorpius válaszát, fekete füstként repült ki a manóműhelyből. Scorpiusról folyt a víz, szemei idegesen jártak, majd öklével belevágott a falba. Ordított egyet majd a vasajtón át eltűnt a semmibe.
Csak álltam ott és nem tudtam mit tegyek. Hogyan találok innen vissza? Ráadásul ma lenne a verseny felkészítő...
Hirtelen előttem termett egy manó. Koszos volt az arca, koszos volt zsákruhája és furcsán kacska fülei úgy álltak, mintha csak direkt lett volna bekunkorítva.
-Szerbusz!-köszöntem rá abban a reményben, hogy segít visszajutnom a kastélyba.
-Üdvözletem kisasszony! Nooky vagyok, a Roxfort legjobban varró manója!
-Örülök Nooky! Angel vagyok! Angel Dumbledore!
Nooky a földig hajolt, amint meghallotta a nevemet. Majd eltűnt az egyik asztalka mögött, aztán pár perc múlva gyönyörű báli ruhával a kezecskéjében tért vissza.
-Dumbledore professzor volt a megmentője Nookynak. Mindent megtenne Nooky, hogy viszonozhassa a kedvességét.-mondta Nooky és átnyújtotta a ruhát.
-Köszönöm, de igazán nem kellett volna. Nooky, azt mondd meg nekem, hogy hogy juthatnék vissza a kastélyba!
-Nooky úgy tudja, hogy bárki bejöhet a csapóajtón, de csak manó mehet vissza.
-De az előbb, volt itt két ember... ők hogy juthattak ki?
-Varázslatot látott Angel Dumbledore. A boszorkányok és varázslók mindenfélét látnak itt, ami nincs is.
Megcsóváltam a fejem és gondolkozni próbáltam. Talán Nookynak van igaza? Talán az álmom zavart meg s láttam Malfoyékat?
-Akkor soha nem juthatok ki innen?-kérdeztem csalódottan.
-Fogja meg Nooky kezét kisasszony!-parancsolt rám a manó, majd elhopponált egy lányvécéig.
-Nem lesz ebből baja kedves Nooky?-kérdeztem udvariasan.
-Csak az igazgató és a házi manók hopponálhatnak. Örül Nooky szíve, hogy segíthetett!
Aztán pár másodperc múlva már nyoma sem volt. Én meg titkon abban reménykedtem, hogy ezt is csak álmodtam. Sajnos ez a valóság volt.
 
   Már javában tartott a felkészülés, mikor beléptem a terembe. Rám néztek, majd valamennyien nevetésben törtek ki. El is feledkeztem róla, hogy rettenetesen koszos, és vizes lettem odalent. Potter professzor csendre intette őket és magához hívatott.
-Mi történt veled Angel?
-Valahogy...Tanár úr... óra után esetleg beszélhetnénk? Fontos...azt hiszem fontos lenne.
Potter tanár úr bólintott majd leültetett a helyemre.
Igazából nem tudtam odafigyelni az órára, mert egyre csak a reggeli párbeszéd és az álmom járt a fejemben.
Két óra múlva fejeztük be az órát. Én pedig csak azt vártam, hogy Scorpius kimenjen a teremből, hogy elmondhassak mindent Potter tanár úrnak. Mikor az utolsó diák is kiment, megrohamoztam a professzort.
-Nos, Angel mi az amit el szeretnél mondani?
-Tanár úr! Ma reggel rémálmom volt, ezért korán ébredtem és motoszkálást hallottam az ágyam alól.-folytattam és elmeséltem neki mindent ami addig történt. Majd lelassítottam mikor a Malfoyos részhez értem. Szó szerint ismételtem a mondatokat, azonban a Százfűlé-főzet említését elkerültem. Mikor befejeztem a mondandómat, Potter professzor felállt, és az ablakhoz sétált.
-Angel...Nookynak igaza volt. Becsapta a szemedet a varázslat, ezért láthattad őket. Scorpius egész reggel itt volt a teremben.
Tudtam, hogy el kellene mondanom neki mindent, de nem akartam. Hiába nem hisz nekem, én kiderítem az igazságot. Csak azt nem tudtam, hogy ez akár az életembe is kerülhet.